Kert és karám: A három kecskegida

Pontosabban gödölye, mert bár a népnyelv a kis kecskét gidának nevezi, de a nőstény növendék kecskének gödölye a neve. Ennyit a tudományról, most pedig jöjjön a történet.

Tavaly ősszel pár házzal odébb vásároltunk néhányszor kecsketejet. fogyasztottunk is, de legtöbbször valamilyen sajtot csináltunk belőle, főként fetát. Aztán egyszer megkérdezte a kecskék tulaja, hogy akarunk-e vinni a tavaszi kecskékből, mert adna belőle, dehát nekünk nem volt még aktuális a kérdés, mert a ház körüli terület a kertnek is épp elég szűkös, gazdasági állat már nem igazán fér el benne.

Persze egy arra érzékeny fülbe helyezett bogár megteszi a hatását. Egyébként is sokszor beszélgettünk már Judittal arról, hogy milyen jó lenne pár állatot tartani, mint nyulat, baromfit, esetleg kecskét, disznóról, tehénről álmodni sem mertünk, mert annak aztán temérdek sok takarmány kell, ahhoz meg sok terület. Dehát honnan lehetne földet szerezni? Fejér megye közepén, ahol 40-60cm vastag a löszös csernozjom nincs az az őrült, aki eladná a földjét.

Minden esetre szó szót követett, azt pedig tett, és ahogy a jelen napló kezdő bejegyzéseiben olvasható, megvettünk egy csaknem üres, begyepesedett telket itt a faluban. Pár hete egy részét be is keríttettük, mert akkor már tudtuk, hogy ott bizony kecskék fognak legelészni. Aztán Judit szülei egy hejre kis ólat építettek a terület egyik alsó sarkába, én meg csináltam bele jászolt. Közben az egyik szomszéd nekem adta a kertje alját, hogy kaszáljam, volt benne jól megöregedett, felmagzott fű, ami aztán a kaszálást követően háromszor meg is ázott. Itt el is dőlt az alom kérdése, mert takarmánynak az már teljesen alkalmatlan.

Az ólat, miután egy ásónyomnyi földet kilapátoltam belőle, múlt vasárnap vastagon meghordtam ezzel a rossz szénával, a jászolba tettem jócskán az itthon lenyírt sarjúból, és hirtelen rettentő jó szénaillat lett a kis helységben, el is képzeltem, milyen otthonos lehet ez pár kecske számára. Estefelé pedig mentem a három kecskéért, amiket előző nap kiválasztottam. Van köztük egy nagyobb, az még a tavalyi ellésből való, és két most tavaszi születésű. A nagyobbikat ősszel már tudom pároztatni, ami már a jövő tavasszal újabb kiskecskével és saját fejésű kecsketejjel kecsegtet, két év múlva pedig már három kecskét fejhetek.

Az új jövevények egyébként érdekesen reagálnak a számukra is új helyzetre. Van kb. 1200 négyzetméterük, ahol szabadon mozoghatnának, legelhetnének, de egyelőre leginkább az ól körüli kb. 60-80 négyzetmétert használják. Ez mondjuk abból a szempontból jó, hogy nem rágták le egyből a kerítésen belül található korai fajta cseresznyét, amit még nem tudtam azonnal körbekeríteni. Persze ezt a mulasztásomat kb. egy nappal később pótoltam.

A kecskék egyébként rendkívül érdeklődők, minden új dolgot, amit odaviszek, egyből szaglásznak, érdeklődve nézik. Ha meg a reggeli és esti abrak adagjukat viszem, akkor konkrétan összevesznek rajta. A nagyobbik, szarvatlan kecske a középső, szarvaltat állandóan vehemensen lökdösi, néha elég nagyokat taszajt rajta. Abrak etetéskor meg aztán különösen. Az érdekes az, hogy a legkisebb fehér (egyébként szintén szarvatlan) kecskét nem bántja. Én arra gondolok, hogy még most, amíg a másiknak kicsi a szarva, megpróbálja ez a nagyobb beállítani a hierarchiát. Szoktam is neki mondogatni: "Addig vagy ilyen nagylány, amíg a másiknak ki nem nő rendesen a szarva!"

A gyerekek egyébként imádják őket. Volt, hogy Gergővel elmentem összeszedni a lekaszált sarjút, és amíg én a vasvillával bíbelődtem, ő zokszó nélkül bezáratta magát a kecskékhez, és jó hosszú ideig elvolt velük. Kergette, meg etette őket. Persze Panni is szeret kecskét etetni, de ő ritkábban láthatja őket, általában Gergővel ketten szoktunk kimenni hozzájuk reggel és este, hogy megkaphassák az abrakot, illetve ha szükséges, friss vizet, vagy szénát.